108. NAP
Hova ez a nagy titkolózás? Bevallom, nagy titkolózó vagyok. Nem a rám bízott titkokról van szó – olyan nem sok van, de miért? – hanem magamról. Elrejtem magamat a külvilág elől.
Kislánykorom óta valamiért belém ültették, hogy semmit ne adjak ki magamról, ne mondjak el semmit, sokkal jobb ha senki semmit nem tud rólam/rólunk. Féltem/félek is az adataim megosztásától. Talán túl sok buta sorozatot néztem, ahol ott rontotta el az áldozat, hogy kiadta a bizalmas adatait.. Na jó, azért tisztában vagyok vele, hogy nem ilyen rossz a helyzet. A világ rosszakarói nem rám vannak kiélezve, senki semmi rosszat nem akar nekem. Mégis mit akarhatnának? Még elvenni sem akarhatnak semmit. És különben is, miért pécézne ki engem bárki is? Valahogy még is úgy érzem, hogy mindig a célkeresztben vagyok. Mintha mindenki engem lesne, és szeretnének minél több bizalmas adatot megtudni. És ugye úgy működik az emberi agy, hogy minél többet akarnak valakitől, ő annál kevesebbet akar adni. Így hát titkolózom, takargatok, rejtegetek. Még a nevemet se nagyon olvashatják le egyik kártyámról sem a boltokban, nem hogy valami számot. Ha a boltban irányítószámot, címet kérnek felmérés gyanánt én elég hevesen tiltakozom. Ha nem muszáj tényleg nem adok meg semmilyen adatot. Még a nevemet sem. Pedig nem egy ritka név. De mégis, úgy érzem, hogy mikor kimondom, mindenki egyből csak rám gondol. Csak hozzám jutnak el ha meghallják. A közösségi oldalakon pedig vagy nem vagyok fenn, vagy letiltottam magamat, senki nem láthat/kereshet csak akit én akarok.
Ma megtört a jég. Feladtam egy hirdetést amiben most először nem csak az emailemet, hanem a számomat is megadtam. :) Úgy érzetem, hogy közelebb kerültem az emberekhez. Kinyitottam egy ajtót. Szerintem még elég hosszú út áll előttem, hiszen elég mélyről kell kezdenem, de küzdök, és kinyitom a többi kaput is, hogy végre minden félelem, előítélet és bizalmatlanság elússzon. Ez a következő feladatom.
25 éves egyedülálló anya vagyok (pár nap múlva 26). A szakmám környezetvédelemmel kapcsolatos, nagyon elhivatott voltam, de egy ideje próbálom összeegyeztetni a spirituális világommal. Látszólag hétköznapi ember vagyok, félénk megjelenéssel és első blikkre szerény kommunikációval. Igazán írásban tudok kibontakozni, az anyanyelvemen. Imádom a magyar nyelvet, minden nap áldom, és „öröm ujjongok”, hogy mennyiféle fajta csodálatos szavunk, kifejezésünk van. Élőben ne várjatok tőlem túl sokat, sajnos még nem léptem túl egyszerű emberi félelmeimen. Sokszor nem úgy sül el a mondanivalóm, mint ahogy terveztem. Sőt, legtöbbször teljesen máshogy csattan. Ez van. Marad az írás, abban kiteljesedhetek, őszinte lehetek, választékos, terjedelmes, szép, kedves, érdekes és újító.
Visszatérnék az előző bekezdés kezdő mondatára. Most, hogy le is írtam, kezdem megérteni. Kezdek rájönni hogy is van ez, mit is érzek. Szabad vagyok! Erős vagyok! Egyre erősebb vagyok, és annak ellenére, hogy milyen borzalmasan hangzik ez a kifejezés – egyedülálló anya – egyáltalán nem az. Sokkal jobb, mint azelőtt volt.
Kizárólagosan is önmagam ura vagyok, nem befolyásol senki és nem függök senkitől. Kaptam még egy kis időt, hogy rájöjjek önmagamra és, hogy mit is várok egy kapcsolattól, mit szeretnék a kislányomnak.
Rendkívül jól érzem magam és ez nem csak áltatás. Szeretem a szabadságot. A szabadság minden. Korábban már írtam, hogy az anyagi függetlenségre is azért vágyom, mert szabadságot ad. Szárnyalást. Ezt érzem most, és szeretném továbbfejleszteni. Ha önmagamat megfejtettem, jöhet a határtalan bőség, amit akkor már könnyedén és okosan kezelek.