235. NAP
Vágtatni és szárnyalni szeretnék, ahogy azt valódi énem tenné! A céljaimat kitűzni és afelé haladni.
Mért van az, hogy mostanában gyakran térek el a témától? Alig, hogy felmerül egy dolog, ami foglalkoztat, amibe belemerülhetek, és végre kitűzhetem vágyaimat, a megvalósítás módját, és felépíthetem rá hitrendszerem, egy kis idő után váltok, és teljesen más dolog foglalkoztat. Az egyik nap még a számlák miatt neheztelek, a másik nap pedig életem célját firtatom, de olyan mélységben, hogy az utcán sétálva tökéletesen kívülállónak érzem magam, és olyan mintha akkor csöppentem volna bele ebbe a világba. Mintha nem ide való lennék.
Mondjuk az tény, hogy máshogy látom a világot, mint a legtöbb ember. Szeretek álmodozni, és hitem által sokszor el is ragadnak az álmaim. Legtöbbször meg is valósítom őket, de csak akkor, ha a célra koncentrálok, és nem térek el a mélyebb értelme felé. De mégis, hogy lehetséges ez? Hogy maradjak meg egy szituációnál, hogy zárjam ki a többit, a milliónyi kérdéseimet, a végeláthatatlan összefüggések sorozatát, az újdonságokat, a kíváncsiságomat?
Jó dolog érdeklődőnek lenni, de szeretnék kérni e mellé némi szelektáló képességet. Mert ha ilyen szinten vagyok kíváncsi mindenre, a lényeg elvész. Nem elég az élet arra, hogy mindent megfejtsek, és nem is kell. Nem kell mindent tudnom.
Csak azokat az információkat kapom meg, amire szükségem van. Csak azon információk felől érdeklődöm, amik szükségesek fejlődésemhez.
Ez pont elengedő ahhoz, hogy boldogan élhessek, és az én vágyaimmal és világommal kapcsolatos összefüggéseket megértsem. Mi ez a nagy tudásszomj? Vágyom a megvilágosodásra. A folyamatos apró megvilágosodásokra. Szeretem, mikor bekattan valami. Lendületet ad. De nem működik parancsszóra. Pont ez a jó benne, ettől olyan értékes.
Viszont, vannak helyzetek amikor - az immáron már elég „hangosan” működő - megérzésem közbeszól, és én mégis figyelmen kívül hagyom. Annyira szeretnék valamit olyannak tudni, látni, mint ahogy azt elképzeltem, hogy szabályosan lenémítom a hangot. Ezek fölösleges körökhöz vezetnek, amiknek a végén ott lesz, az én tudtam érzés. Én tudtam.
És amikor valamin már túl sokat rágódtam ismét - magamat ismerve :) - akkor jön az, hogy teljesen más az összkép, mint amit az első megérzés adott. Hiszek benne, hogy lényegtelen milyenek a körülmények, az első megérzés az igazi. Mert lehet, hogy mi – földi valónk, fizikai énünk, agyunk – nem látjuk át a helyzetet, csak kis szeletet ismerünk belőle és ez alapján ítélünk, de felsőbb énünk sugallja a megérzéseinket átfogóbb nézőpontjából, ezzel is segítve a döntéseinket. Tehát mi nem látjuk a nagy összefüggést mindig, de a megérzésünk már akkor utal rá, hogy mindez hova vezet.
Fontos, nagyon fontos, hogy meghalljuk. Én rendkívül hálás vagyok magamnak, hogy egyre jobban hallom, és egyre jobban hallgatok is rá. Néha persze olyan vagyok, mint egy makacs tini, csak azért sem, mert nekem nem tetszik az a válasz. De hamar rájövök, hogy ezzel csak magamnak ártok. Végre eljutottam ide, ez a végkövetkeztetés. :)
Hála az Univerzumnak.
Hála a mindenségnek.
Hála mindenkinek!