206. NAP
Olyan izgalmas mikor szembetalálom magam egy témával amiről értekezhetek! Alig vártam, hogy előjöjjön a szövegszerkesztő… És íme, itt van, én már pötyögök, de még mindig nem a témáról! :)
Bár, ha jobban belegondolok az is lehet téma, hogy témázok a témáról, amit közben nem is említek! :) Na, ez már túl abszurd, hagyom is ezt a gondolatfonalat valaki másnak…
Újra ott találom magam, hogy nem vagyok itt, se nem ott. Eltűnnek a mostok, eltűnnek a pillanatok. Mikor vagyok igazán a testemben? És mikor vagyok az agyammal is ott ahol a testem? A fizikai és szellemi énem egy helyen kell, hogy legyen egyáltalán? Szerintem nem, mert akkor ki lenne zárva az álmodozás…a vágyakozás. Hogy éljek a jelenben ha közben vágyakozok a jövőmre? Ez az én örök kérdésem. És hogy lehet, hogy én most ezen gondolkozok, de mégsem érzem azt, hogy a jelenben vagyok?
Ha valaki megkérdezné most, hogy hol vagy, itt a jelenben, éled a pillanatot? Akkor persze, azt mondanám, hogy igen, itt vagyok, hát nem látod? És valószínűleg ez egy automatikus válasz lenne az elmém részéről. Semmi több. Nincs mögötte tartalom vagy ráeszmélés, hogy nem is vagyok itt ebben a pillanatban!
Lássuk csak, hol vagyok akkor?
A testem itt ül, oké. Ez biztos. Ezzel nem vitatkozok.
Na de az agyam..az már más. Neki megadatott az a hihetetlen szabadság, amit mi nem is hiszünk el, mert könnyedén elkalandozunk „fejben”, de mikor arra kerül a sor, hogy ezt meg is valósítsuk fizikai valónkkal, akkor jön a sok „de” meg képtelenség, lehetetlen stb. Miért ez a korlátoltság? És miért pont tőlem?
Pedig én annyira nyitott vagyok ezen a téren. Annyi mindenben hiszek, hogy az valami elképesztő.
Az alább következő sorokat kérlek ne nevessétek ki, és ne kezdjétek el kivesézni, mert nem mentem bele a miértekbe, hogyanokba és a többi részletbe, csupán az én látószögem tényeit sorakoztatom fel.
Hiszem, hogy ha gondolunk egy helyre (akármilyen távoli), akár a következő pillanatban ott lehetünk ha szeretnénk.
Hiszem, hogy amit itt a fejemben el tudok képzelni, azt pontosan ugyanúgy meg is tudom valósítani.
Hiszek az Angyalokban és a Tündérekben.
Hiszem, hogy tudok gyógyítani.
Hiszem, hogy az állatok értenek engem és én is őket.
Hiszem, hogy ha elég hitelesen és erősen elképzelek egy szituációt akkor az úgy is lesz.
Hiszem, hogy amiben hiszek az úgy is van, mert nem lehet másképp.
Hiszem, hogy tudok repülni ha akarok.
Hiszem, hogy minden további elképzelhető képességgel rendelkezem, csak a felszínre kell hoznom.
A kételkedés fölösleges időpocsékolás, sokkal jobb hinni a jóban. :)
A remény hitet ad, a hit pedig már elég erős pozitív érzés ahhoz, hogy amiben hiszünk elinduljon a beteljesülés felé. Amint hiszünk valamiben, és mindezt örömmel tesszük - mert olyan dologra koncentrálunk amit szeretnénk – vágyunk tárgya egyre közelebb kerül hozzánk, és ezt erősödő hitünk, majd a folyamatosan kialakuló meggyőződésünk adja tudtunkra.
Tehát megint elkalandoztam a pillanatból, gondolataim messze szállnak…
EGY KIS JÁTÉK A HÓFOLTOKKAL... :)
