219. NAP
Végre! Ma mikor épp belesüppedtem az unalom érzésébe – hogy lehet, hogy egyáltalán tudok unatkozni?! – akkor belém csapott az a bizonyos jobb gondolat. Amit mindenhol hallunk, olvasunk, hogy keresd a jobb érzést kiváltó gondolatot… Nem kerestem, ő talált meg engem. És pont jókor. Jólesett, bár tudnám, hogy értem el :) Mindenesetre bátorítást kaptam, és egy új nézőpontot. Mert amint „megjött” azonnal elfelejtettem korábbi unalmam, rossz kedvem okát. Kirántott az állapotomból. Ami furcsa igazán, hogy nem éppen olyan gondolat volt, ami bármikor is eszembe jut jókedvre derít, de akkor arra volt szükségem.
Mindig a pillanathoz illő jobb gondolatot kapom, ami még jobb érzést vált ki belőlem.
Mindig megtalálom a jobb gondolatot anélkül, hogy keresném.
Már amikor eszembe jut, hogy szükségem van a jobb érzéseket kiváltó gondolatokra, és ez által a jobb közérzetre, az egy lépés a jobb felé. Észreveszem, hogy másfelé kell irányítanom magam. És sikerül is. És boldog vagyok ettől az érzéstől. :)
Megfigyeltem egy érdekes jelenséget a kislányom által. Na, jó, inkább rájöttem valamire, és következtetéseket tudok levonni :)
Szóval az köztudott, hogy a gyerekek nem hazudnak. Viszont számomra az is érdekes, hogy amikor megkérdezem a kislányt, hogy mit csinálsz? - miközben egyértelműen látom és tudom, hogy mit csinál - ő erre azt válaszolja, hogy a Mami ágyán ugrálok. Ekkor elnevetem magam, hogy végül is egy teljesen egyértelmű és végtelenül felesleges kérdést tettem fel, ő ezen mégsem csodálkozik, sőt készségesen válaszol és nagyon boldog ettől. Ha ezt egy felnőttől kérdezném – bár nem valószínű, hogy sok ismerősömmel előfordulna ez a szituáció – akkor kb. olyan választ kapnék, hogy nem látod? Mért kérded? Vagy csak nevetne, és nem értené tényleg, hogy minek a kérdés. A gyerekek még annyira ösztönösek, és hallgatnak az első érzéseikre, és nem érdekli őket, hogy mások mit gondolnak. Egy felnőttbe viszont már benne van a kíváncsiság a másik ember iránt is, szeretne alkalmazkodni, és nem tud mindig felhőtlenül benne lenni a pillanatban. Legalábbis a többség.
Ó, áldott gyermeki Lélek, Agy! Bárcsak egy napig érezhetném azt a magabiztosságot, bátorságot és szeretetet, ami a gyerekléttel jár!!
Ezzel kapcsolatban most annyi gondolatom támadt, hogyha belemerülnék, hetekig nem végeznék az írással… és akkor ez nem a kétszáztizenkilencedik nap lenne, hanem a hetedik, nyolcadik hónap…
Maradjunk annyiban, hogy sokat tanulok a gyerekektől, és úgy érzem ez egy jó út önmagunk megismeréséhez az önbizalom növeléséhez és a Világ elfogadásához.
Ma is tanultam valamit. :)