221. NAP
Furcsa egy nap, eltelt, megtörtént, csak úgy átsodródtam rajta ahhoz képest, hogy úgy indultam neki, milyen hosszú és rossz lesz. Igen, nem is hozzám illő ez a gondolat, de mégis így volt. Viszont, hiába indultam így neki, mert teljesen lazán vettem az akadályokat, talán nem is éreztem akadálynak… Visszagondolva többször is kiakadhattam volna eléggé, de mégsem tettem. Valami véd? Vagy a tudatom már túllépett ezen, és ha nem történik tényleg kirívóan kellemetlen, akkor nem is reagál? Érdekes…
Megint ecsetelném, - mert újabb libaőr futott végig a hátamon - hogy én mennyire, de mennyire szeretem a jó zenét, és hogy milyen hatással van rám. Eksztázis. Reménnyel, hittel telt szív, öröm, izgatottság, lelkesedés, kiteljesedés, kitágult látókör, felemelkedés, szeretet, béke. Ez mind, így egyszerre. Csodálatos. Vajon ebben az állapotban képes vagyok arra, hogy elcsendesítsem az elmém, befelé forduljak, és megszálljon az ihlet, vagy csak szimplán meditatív állapotba kerüljek? :) Letesztelem az biztos, egy próbát megér.
Napról napra látom, ahogy megyek utamon, pontosan érzem, hogy mikor megyek völgybe és mikor dombra. De a völgyek már nem olyan mélyek, simán kilátok belőle, és apróbb erőfeszítések árán ki is jövök belőlük. A dombok hol kisebbek, hol nagyobbak. Mikor fent vagyok, belátok mindent, az egész életemet, a céljaimat, vágyaimat, teremtéseimet, esélyeimet, reményeimet, jövőmet… Viszont van, hogy lefúj a szél, így csak kapkodom a fejem, hogy mit is láttam? Hogy kamatoztassam? Hogy kezdjek neki? A cél: erősen kapaszkodni odafent a fűbe :) Ha máshogy nem megy, lefekszem, és arra gondolok, hogy ez a szeretett föld húz magához, segít ottmaradnom míg alábbhagy a vihar. Kisüt a nap, elúsznak a felhők – kivéve a bárányosak – és újra kitisztul a kép, immáron örökre. Minden vágyam a lábam előtt hever, a lehetőségekkel, megoldásokkal együtt. Befogadom, átérzem, megélem, és boldog vagyok. :)