231. NAP
Furcsa, hogy egyes emberek szintezik a többieket. Az alapján viszonyulnak bárkihez, hogy szerintük milyen szinten van. Gondolom tudati szinten. Hát én erre még nem nagyon gondoltam, legalábbis nem mérem hol tartok. Bár őszintén megmondom, hogy azért előfordul, hogy látok/ hallok olyan embereket, akik annyira más síkon mozognak, mint én, hogy hihetetlen. Ez nem alábecsülés, se nem elítélés, egyszerűen csak mások vagyunk, más érdekel, és máshol tartunk.
Van, aki egész életében nem halad tudati szinten. Van, aki ki akar törni a megszokottból, de mindezt gyorsan szeretné elérni, így a végeredmény a csapongás vagy a még mélyebb lelki szintre süllyedés. Sokszor én is így érzem magam. Ha a türelmem elfogy, mindent azonnal akarok, olyan dolgokat is, amikről bizton tudom, hogy idő kell hozzá. Ilyen vagyok, egyelőre.
Tehát nem „szintezem” magam, én csak szeretem kiadni magamból a gondolataimat, amik a legtöbbször pozitív tartalmúak. Szeretem kimondani amit érzek, megosztani másokkal, feltölteni, reményt adni a többi embernek. Attól még, hogy én nem vagyok állandó jelleggel boldog állapotomban, a hasznos gondolatokat át tudom adni. Szeretem ha befogadóak erre az emberek, és nem csak annyit mondanak, hogy „ez szép és mély gondolat, milyen jó is lenne”, hanem tényleg elkezdenének remélni, és esetleg a dolog mögöttes tatalmát vizsgálni. Én sem tudok még mindent megvalósítani abból, amit mondok, de amikor beszélek róla száz százalékosan hiszem amit mondok.
Hihetetlenül jó érzés egy olyan beszélgetést lefolytatni, melyben pedzegetjük vágyaink netovábbját, tervezgetünk, nagyvonalúak vagyunk és úgy beszélünk minderről mintha teljesen hétköznapi dolgok lennének. Hiszen az is, ha úgy gondolunk rá.
Csak felfogás kérdése: úgy tervezem a költözésem az új Házamba, mintha a listát írnám a boltba, mielőtt lemegyek - ami bizonyosan be is fog következni, ez olyan dolog, ami teljesen hétköznapi, hihető és elvárom.
Kerülném a fogadkozást, de tényleg nem fogok este kilenc után nekiülni írni. Ez egyértelmű.