242. NAP / Teszthét 3. nap
Összegezve egészen sínen mentek a dolgok ma. Kicsit többet gondolkodtam, mint tegnap, de most már sikerül rögtön „nyakon csípnem”. Tényleg! Észreveszem a gondolataimat szinte minden percben! És ma is mikor unottan sétálgattam – bár gondtalanul – valami belém nyilallt, valami igazán jó érzés futott át rajtam.
Most le vagyok punnyadva. Lelassultam. Megállt az idő. Én pedig már megint hajkurásznám a jövőm. Miközben itt ülök, és azon GONDOLKODOK, hogy mit írjak – te jó ég, tényleg azon gondolkodok, hogy mit írjak ide? – rádöbbenek, hogy mekkora ellentmondás is ez. Mindent siettetni akarok, mindent azonnal, vagy még előbb. Célokat, feladatokat tűzök ki magam elé, amik sokszor nem esnek jól, de én valamiért makacsul a fejembe vettem, hogy ezt kell tennem. Ki mondja? És mért sürgetem magam? Olyan vagyok, mint valami szigorú tanár. Csak éppen a végeredmény ettől nem lesz jobb. Erőltetett lesz, vagy teljesen más. Állj le! Megálljt kell, hogy parancsoljak belső, rohanó énemnek. Vagy nem ő sietettet? Azt hiszem ez a kettősség lesz belső énem, és fizikai/emberi énem vágyai között.
A benső énem tudja, hogy nem kell sietni sehová, tudja, hogy ami jó, az várat magára, annak fel kell épülnie. Arra rá kell készülni és meg kell tervezni. De ezt én nem így látom. Én mindent akarok most rögtön. Mivel ez nem lehetséges, folyamatos csalódottság, várakozás és boldogtalanság lesz úrrá rajtam.
És ennyi.
Már nem préselek ki magamból több betűt ma este, már nem írok többé este kilenc után, nem teszek több fogadalmat, nem kényszerítem saját magamat olyanra, amit nem akarok megtenni…
És ennyi.