256. NAP
A mai napom, hm… Élményeim képzeletbeli újra átélésével, örvényléssel, lebegéssel, és némi görcsösséggel telt, hogy visszajöttem ebbe a fránya monoton, nagyjából izgalommentes világomba. Persze persze, ha ezt mondom így is lesz. Na ne!
Egyébként ez a két nap arra volt jó, hogy magasabb szinten pörögjek, rájöjjek, hogy bátornak lenni izgalmas és jó, és vannak a sikeres és boldog emberek, akik nem foglalkoznak azzal, hogy mi jó és mi rossz. Nem hallani tőlük egy mondatnyi panaszt sem, nem lógatják az orrukat, és csak úgy lazán „vannak”. Élik a maguk kalandos életét, és nem fennhéjaznak, de tudják, mit érdemelnek meg, és meg is kapják. Nem harcolnak, de vágynak, nem küzdenek, de kapnak. Ha valamit szeretnének, magától értetődőnek tartják, és már gondolatban az övék. Jó volt a légkör, fenségesnek éreztem magam, és tudtam, hogy mindezt gondolataimmal idéztem elő. Akkor könnyű volt beleélnem magam a bőség érzésébe, könnyű volt magamat is a jólétben tudni. Segített, előrelendített. Most már tényleg csak az van hátra, hogy ezt az élményt elraktározzam, és a lehető legtöbbször „előhúzzam a kalapból” ha elakadnék.
Megtaláltam a hálakövem, pedig hónapokig rejtély övezte hollétét. Már majdnem elkezdtem keresni egy másikat, de úgy éreztem, hogy az már nem az igazi. Ezt még tavaly nyáron kerestem, nagy lelkesedéssel, kitartással és örömmel. Mikor megláttam, tudtam, hogy ő az. És ma, hála a felhőszakadásnak, előkerült az esőkabátom, és annak zsebéből a kövecském. Mikor belenyúltam zsebbe és ujjaimhoz ért a hideg kavics, melegség járt át, és csak mosolyogtam. Hálás voltam, hogy megtaláltam, hálás voltam az esőnek, és a zsebnek, hogy ennyi ideig féltőn őrizte… :)
Ez egy igazán kedves történet.