268. NAP
Most már nem várok el semmit, nem készülök semmire, mondhatni tényleg csak úgy vagyok. Jó érzéssel kezdek mindent, jó érzéssel megyek, jó érzéssel teszek.
Ez nem jelenti azt, hogy nem teremtek magamnak pozitív jövőt. Szoktam vizualizálni, bár ritkábban. Van, hogy elkap a hév, és teljesen bekerülök álmaim világába. Ott lebegek kicsit, vagy többet, és boldogan lépek vissza ebbe a világomba. Sok világban élek. Nem mondom, hogy mindegyiket szeretem, de amelyiket nem annyira, szerencsére ott nem töltök sok időt. Ez is változni fog, ha nő a tudatosságom, csökken az olyan élmények, képek, világok száma ahol kellemetlenül érzem magam.
A célom, hogy minden napom minden percében jól érezzem magam. Nem feltétlenül a felhőtlen boldogságra pályázok, mert ha mindig benne lennék, talán már nem is érezném olyan felhőtlennek. Vagy ez rossz logika? A nagyon jó lehet örökké nagyon jó? Vagy egy idő után az lesz a természetes és akkor már csak jó?
Őszintén szólva, elég jól megy ez a sodródás dolog. Megy egy darabig. Aztán újra előtör az ego, harcol azért, hogy érvényre juthasson, és megint ő legyen a vezér bennem. Keresi a hibákat, és ha nagyon keresi, mindig talál is. És ha ezt sokszor megteszi, akkor talán már el is hiszem neki, hogy gond van. Hogy valami hibádzik. Pedig nem. J Ez csak egy játék, amiben esküszöm, én fogom már nyerni!
Túllépek az egón, a saját női-egómon, és rájövök, hogy minden úgy jó, ahogy van, és ha nem kezdünk el áskálódni, következtetni, logikázni, viszonyítani, sokkal boldogabbak leszünk. Mert addig minden pillanat szép és jó, amíg csak úgy vagyunk, ugye? Hát hogyne. Akkor csak az a pillanat van, egyszerűen nem lehet rossz. Nem méricskéljük, csak megéljük a maga teljességében.
És én még mindig ott tartok, hogy nem vagyok a jelenben, de gyakran eszembe jut, hogy ott kellene lennem, és akkor arra gondolok, hogy oké, itt vagyok. Hát persze, hogy nem sikerül. Mert azon filózok, hogy milyen is a jelenben lenni, hol vagyok, mit akarok. Viszont vannak pillanatok, mikor ez egyszerűen jön. Úgy az igazi. Mikor hív a természet. Megállok minden nap többször a fáknál, virágoknál, madaraknál, lelassulok, fülelek, szimatolok, figyelek, és tessék, a jelenben vagyok. És boldog vagyok. Könnyű vagyok.
Talán azért van ez így, mert a természet mindig csak van. Sürgetni, siettetni nem lehet, és elvárásom sincs felé, hiába is lenne. Ha akarom, ha nem, a fák kirügyeznek tavasszal, a madarak pedig csiripelnek. Ez a természet rendje. Ők még benne vannak Énükben, és az összeköttetésük teljes a mindenséggel.
Továbbra is csak megyek előre, mert az utam ki van kövezve. Nem állok meg, hátra meg végképp nem nézek.
Annyira könnyű az érzés, hogyha tényleg csak a szép jövőm lebeg előttem, na meg itt van a ma, a most, ahol minden rendben. Vagy éppenséggel minden nagyon fantasztikus :) Mennyivel egyszerűbb így, mintha a múlt terheit is cipelném, folyton előrevetíteném a jövőmbe, mert ugye rágódnék rajta. Én inkább a könnyebb utat választom, és leteszem a táskám.
Csodás Házam elém tárul, a maga pompájával, meglelem azt az elfoglaltságot, ami által kiteljesedhetek, lelki békét kapok, és anyagi biztonságot, na és nem utolsó sorban megtalál engem az igazi társam, aki pont olyan, ahogy azt korábban megfogalmaztam magamnak. Minden le van jegyezve, minden kérést kiküldtem már az univerzumba, és lassan, de biztosan mindben annyira hiszek, hogy nagyon hamar el kell, hogy hozza nekem az Univerzum. Másként nem lehet. :)