270. NAP
Az Idő Nélküli Nap
Már ébredéskor az órára tévedt a tekintetem, amit szerencsére még este kihúztam. Sőt, éjjel is a számkijelzővel álmodtam… Mi ez, ha nem beteges? :)Rövid időn belül automatikus volt az „időnézés”, ezért a lakásban fellelhető össze órát „hatástalanítottam”. Falióra letakarva, digitális kihúzva, telefon lefordítva, laptop jobb alsó csücske leragasztva :) Engem pedig nagyon érdekel, hogy mennyi is lehet az idő most?
Alaphelyzetben észre se vettem volna, hogy folyamatosan ezt nézegetem. Vajon miért ez a beidegződés? Most kaptam meg rá a választ: már kiskoromtól belém nevelték a pontosságot. Volt, hogy akár már egy perces késésért is szidást kaptam. Azóta szigorúan veszem ezt. Ha valahova mennem kell, már órákkal előtte bennem van a sürgetés, és úgy érzem, hogy alig van időm. Saját magamat korlátozom. Saját magamat sürgetem, állandó jelleggel.
Nos, ez a mai nap során sem volt máshogy. Ébredéskor halványlila sejtelmem sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, de pár óra után felfüleltem a templomi harangra, amire általában nem… Tíz óra lehetett akkor. Az újabb infót a játszótéren kaptam, ugyanis nem szóltam, hogy időmentes napot tartok :) De amint ez kiderült, az illető elmesélte, hogy jó néhány éve ő így élt. Fantasztikus lehetett, bár akkor még biztos nem volt ekkora jelentősége. Mostanság mindig időhöz kötjük magunkat, itt van ez a sok dátum, meg óra, meg kijelző, meg határidő. Na meg a mobil. Azzal is küzdöttem ma. Rendszerint azon nézegetem az időt, így ma folyton emlékeztetnem kellett magam.
Akinek lehet, mondtam, hogy milyen napom van, és amit csak lehet megtettem annak érdekében, hogy ne lássak- halljak időt. Próbáltam úgy intézni a napomat, hogy ne kelljen igazodni. Mivel ma ünnepnap volt, ez könnyűnek tűnt. Viszont korántsem volt az.
Egy két és fél éves kislánnyal azért még nagyjából időre megy az evés stb., mert még nem mondja, ha éhes. Ha rajtam múlik délután háromkor eszünk először.
Az idő minden pillanatban jelen van, és már annyira beleivódott a bőrömbe, hogy egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Különösen igaz volt ma az a mondás, hogy az kell csak igazán, amit nem kaphatsz meg. Szinte egész nap igyekeztem elkerülni az információt, amit nem akartam tudni, de pont ezzel vonzottam magamhoz. Ráadásul még inkább az idő szerint éltem, mert sakkban tartott. Úgy éreztem, hogy szorít, hogy nem tudok valami fontosat. Mint mikor a sötétben tapogatózok, és hiába a nagy tér, de én úgy érzem, hogy a falak összenyomnak. Az ismeretlen.
Így tízkor jött a harang, tizenegy harminckor a bemondásos helyzetjelentés, fél egykor egy véletlen pillantás, majd négykor, és nyolckor is. Hát eddig bírtam. Majd rájöttem, hogy ennek semmi értelme, hacsak nem az, hogy a szobámban lévő órát kiiktattam ma. :)
Márpedig az idő létezik. Mert én akarom. Én alkotom magamnak. Csupán a hozzáállásomon kell változtatni. Ha hiszem, hogy mindig annyi időm van, amennyire szükségem van, így is van. Hiszem, hogy mindent megtudok időben, és ha még csak nem is nézek az órára, de belső iránytűm megmondja, mikor kell elindulnom. Mindenhol ott leszek, ahol ott kell lennem. Az idő csak úgy van, és kész, nem sürget, nem szorít. Pörög a maga módján. Pont úgy, ahogy eddig is.
Nem a cél a lényeg, hanem az oda vezető út. És ha így nézem, akkor az idő is csak egy apró részlet.