286. NAP
Számítógép és internetmentes nap. Próbálkoztam, kitartottam - egy darabig. Pont addig, amíg rá nem jöttem, hogy mindez szenvedés a számomra, konkrétabban szenvedtetés.
Elhatároztam ugyanis, hogy ma nem netezek egyáltalán. Sőt, még a laptopot se veszem elő, nehogy kísértésbe essek. Szeretem az ilyen drasztikus módszereket, ilyen volt az Idő Nélküli Napom (270. NAP) is. Ez is hasonlóan sült el, mint az említett: „véletlenek” adódtak. És amikor nem adódtak, akkor én csak nehezen viseltem a dolgot. És nem azért mert gép - vagy internetfüggő lennék, csak egyszerűen megfosztottam magamtól valamit, erőszakosan, és pont ezért akartam még jobban. Ismerős az érzés, ugye?
A cél az volt, hogy semmi ne zavarjon meg, ne terelődjek el, magamra, magamba figyelhessek. Olvasni is szerettem volna, sokat. Mikor belelendülök egy könyvbe, egyébként nagyon fellelkesülök, és úgy érzem, hogy én most azonnal elolvasom mind a háromszáz oldalt… Pedig azért az még nem megy, főleg este, mert akkor előbb jönnek az ÁlomManók.
Végeredményben olvastam is – elég sokat -, pihentem is, csöndben, magamban, kicsit befelé fordulva. És írtam is. Nem akartam, de egyszerűen elkapott a hév, és ami a kezem ügyébe akadt arra: (kislányom rajztudása a lap hátulján)
Rájöttem, hogy továbbra is az érzéseim után fogok menni, és ugyan hatásosak a drasztikus változtatások, és izgalmasak is, de ha rossz érzéssel tölt el a megvonás, akkor rosszabbat teszek vele, mintha nem is tenném. Egyszerűen csak akarat kérdése és nincs is szükség ilyenekre.
Rám nagyon is jellemző ez a reakció, ha úgy érzem tennem kell valamit, de akármit nem tudok, akkor kitalálok valami mást, amivel „felrázom” magam. Nem félek kitörni, és ha kötve érzem magam, szárnyakat bontok, és kirepülök.
Szeretem a feladatokat, szeretem a kihívásokat. Szeretem, ha konkrétan tudom mi a dolgom, de azért a meglepetések is jóleshetnek. Szeretem, ha van célom, kitalálom mi a célom. Megvalósítom, és közben jól szórakozok, kiélvezem minden percét, és természetesen nem a cél lesz a lényeg, hanem az oda vezető út. Mindig az a lényeg! Az kellene… Vágtázó Énem sokszor tiltakozik még ez ellen, de igyekszem csillapítani.
Legújabb trükköm a lassításra: szó szerint lelassítom magam, a járásom, a mozdulataim, a beszédem, mindent! Irtó vicces, jókat nevettem ma magamon :) Kísérletezek, nem vetek el semmit. Ki fogom találni, sőt, szerintem még mielőtt kitalálom hogyan, már lelassulok automatikusan, mert addigra annyi gondolatot küldtem ezzel kapcsolatban, hogy képtelenség, hogy másként legyen. Berögzül, és csak úgy előjön majd. És mikor rájövök, hogy erőlködés, kísérletezés nélkül is milyen jól megy, újra megcsodálhatom teljes szívvel, rohanó énem mellett a tündöklő virágokat, zöldellő fákat, csicsergő madárkákat és a rám mosolygó kedves arcokat.