288. NAP
Hallottam, olvastam, éreztem, most már aztán sok lesz a jel: Lépj már ki a komfortzónádból!
Oké, meg is kaptam az erre vonatkozó első tippet/ feladatot. Este álljak fel a székemből, ahova köntösben bekucorogtam, és menjek le az utcára öt percre futni. Hm. Első komfortreakció: most melegedtem be, különben is hideg van. Erre megkaptam a felrázó választ: lépj ki, mert különben nem fog megváltozni az életed. Bumm. Ráébredés, és már is megérkezett a lelkesedés. Kerek négy perc múlva már az utcán álltam, kocogásra készen. Legalábbis azt hittem… És sok mindent hittem még.
Hogy szeretek futni. Hogy tudok futni. Hogy a futás nekem jó. És így tovább. De hamar rájöttem – igaz, a felkészületlenség minden téren adott volt -, hogy utálok futni! :) Nem is tudom, hogy nem jöttem még erre rá. A lényeg, hogy arra jó volt, hogy kilépjek. És persze közben még jót nevettem is magamon, kicsit felszabadultam, és nem utolsó sorban betudom némi edzésnek is :)
Mivel léphetnék még ki a megszokottból?
A kislányom felé kellene keresgélnem… Talán ha nem úgy sétálnánk, hogy én már megint a célt részesítem előnyben és nem az utat?! Talán, ha minden fűszálat, ágat, követ megfoghatna, és én közben csupán érezném Földanya szeretetét, és tudnám, hogy ez milyen jó?
Újabban rendszeresen „leültet” a fűbe, maga mellé. Őt is hívja a természet. Már nem elég megfogni a faleveleket, „anya ideülni” lett a módi. :) Kicsi Tündérem <3 Ő tudja mi a jó.
Szeretek „vágtázni”, de közben sokszor azt érzem, és arra kapok „utasítást”, hogy lassíts. Futni se tudtam ám kellemes tempóban. Valami hajtott. Néha sikerült annyira lelassulni, hogy már-már élvezzem, de mindig továbbléptem. Ugyanez van a bicajozással is. Egyszerűen képtelen vagyok huzamosabb ideig lassan menni. Vagy, ahogy mások mondanák: normális sebességgel :) Lehet, hogy nekem pont ez a komfortzónám? Ha lelassítanék, rájönnék, hogy úgy sokkal jobb?
Ráadásul egyre intenzívebb az a hang is, aki ezt mondja nekem szinte mindenféle rohanó szituációban: számít bármit is az az öt perc, amivel esetleg később végzel, érsz oda? Ugye, hogy nem? Akkor miért szenvedteted magad? Mindig megkapom erre a nem választ, de mégse megy a kilépés. Nem hagyom magam, és inkább azt mondogatom: ki tudok lépni a megszokottból, el tudom hagyni a berögzültet, le tudok lassítani annyira, ahogy nekem jó és mindig tudom értékelni a pillanatnyi helyzetemet.
Viszlát, rohanás, üdv, kedves röpködő, simogató, sétálgató Élet.