298. NAP
Kezdjük így a napot: :) :) :) :) :) :) Nagy mosoly mindenkinek! Jó érzés néha kinyílni az emberek felé, és látni, ahogy reagálnak a kedvességre. Egy mosoly nagyon sokat adhat. És adott is.
Az Élet megy tovább, nem állíthatjuk meg. Hiába bonyolítjuk, hiába tekintgetünk a múltba, a Jelen Most van, a múlttal egyszerűen már nem tudunk mit kezdeni. Nem lehet megnyomni a „stop gombot”, hogy addig merengjünk, mit rontottunk el, hogy is legyen, hogy is lehetne. Közben az Univerzum végzi a dolgát, rendezi sorsunk, és igen könnyen előfordulhat, hogy ilyenkor az elénk sorakoztatott majdnem megvalósult vágyainkat sem vesszük észre. Hát tegyünk érte, hogy ez ne így legyen!
Ne visszafelé, hanem előre. És, hogy milyen nehéz ez? Kezdetben nagyon. Legalábbis nekem. Folyton a múltban kötök ki, hol jó, hol kellemetlen élményt idézve. Hol pedig a jövő aggodalma foglal le annyira, hogy emiatt nem élvezem eléggé a jelenem. Viszont azért azt örömmel jelentem, hogy sok olyan pillanat van, amikor odateszem magam, amikor örülök a percnek, és élvezem, ami vagyok. Egyre többször.
Ha kikerülök a *bűvkörből*, egyből előjön az egó aggodalma. Ezeknek még alig van táptalaja, mert elkezdődött valami új, tiszta lappal, szép gondolatokkal, egy új Élet. Kétségek nélkül, reményekkel. És akkor próbál beférkőzni az egó, apróságokkal. Nem mehet minden a nagykönyv szerint! Ja, és nincs is nagykönyv… Minden úgy megy, ahogy az Univerzum rendezi, ő pedig az érzéseink, gondolataink alapján cselekszik. Tehát mi írjuk a nagykönyvet! Mi lenne, ha nem akarnánk előre tudni az összes lapját? És mi lenne, hogy ha már túljutottunk egy fejezeten, nem lapoznánk vissza? Az bizonyosan egy fantasztikus, sodródott, örvényben lebegő állapotot eredményezne. Ki ne akarná ezt? Ki ne akarna úgy élni, hogy a jó érzései vezérlik, és nem a szabályok? Amiket sokszor – sőt, legtöbbször – magunknak generálunk, és ez által korlátok közé szorítjuk Énünket.
Úgy döntöttem, nem várok el. Semmit. Nem ültetem mélyebbre a fejemben megszólaló kétségeket, hogy ennek és ennek így kellene lennie… Csak ott vagyok a percben, ami nagyon jó.
Kitörési vágyam néha görcsös, de sokszor már olyan jól sikerül, hogy tényleg kilépek az ajtón, és megtapasztalom a Csodát. Fantasztikus élményekben van részem, és ha ezek bármi negatív felhangot váltanak ki belőlem, az már az egó játéka… Észreveszem, semmibe veszem. Ha nem reagálok, nem vált ki érzelmeket, egy idő után elcsendesedik.
Jól alakulnak a dolgok, igyekszem nem bonyolítani, nem keresni minden mögött az összefüggést, csak megélni a percet a maga teljességében.
Ezek mellett/ közben persze folyamatosan küldöm ki vágyaim nyilát, amik a boldog, örvényben töltött pillanatok alatt utat törnek felém. Sorra kapom meg őket. De egyszerűbb a hibát keresni, csak éppen nem jobb :)
Bízzunk az Univerzumban, a gondoskodásban, és abban, hogy elég erősek vagyunk a ránk szabott feladatok elvégzéséhez. Mert ez így van.
A Szeretet övezzen mindenkit! <3