318. NAP
Most jöttem rá, nem hiszem el! Magyarázom mindenkinek, de főleg magamban hőbörgök, hogy mások miért nem örülnek a saját „jódolguknak”. Azt ecsetelgetem, hogy hát miért panaszkodik, van háza, férje, munkája, gyerekei… És közben azt nem veszem észre, hogy én nem vagyok kibékülve a saját helyzetemmel. Pedig biztosra veszem, hogy sokan meg ezt irigyelnék meg tőlem. Nem akarok senkiből irigykedést kiváltani, és nem is erről az oldaláról szeretném megközelíteni, de ez segített rájönnöm. Irigykedtem. Szomorú, de igaz. De azért nem nagyon, csak titkon azt gondoltam, hogy bárcsak abban a helyzetben lehetnék, na, és akkor nem panaszkodnék! Hát igen, ez nem így működik. És erre nem is a bárcsak a jó szó…
Még mindig nem vagyok egészen ott, ahol lennem kellene. A gondolataimban biztosan nem. De persze ennek is megvan a maga varázsa. És örülök, hogy tanulhatok, örülök, hogy hosszabb az út, mint gondoltam, mert így mikor eljutok oda, már magasabb szinten járok. Ott, ahonnan már csak felfelé vihet az utam. Olyan tudatosságot élek meg, ami már stabil, és átlátom a nagy egészet. Nem ragadok le holmi evilági apró-cseprő gondok mellett. Amik nem is jelentenek veszélyt az én boldogságomra. Mert amitől tartósan boldog lehetek, azt nem lehet megvenni. Azok nem megfogható dolgok.
Vágyunk erre-arra, ruhákra, tárgyakra, kocsira, házra, de amint elérjük, hamar elillan az öröm. Rögtön jobbat, többet, mást akarunk. Legalábbis rövid időn belül. Utána meg ott a félelem, hogy kiszakad a ruha, eltörik a váza, ellopják az autót… De ami belül van, amit érzünk, az a miénk, teljes egészében. És egyszerűen értelmét veszti az aggódás. És ha benne vagyunk ebben a boldogságban, teljességben, akkor csak feljebb és feljebb megyünk. Sorra jönnek a fantasztikus élmények, megtapasztalások. Ezért is szeretek inkább egy nyaralásra költeni, mint tárgyakra. Az élmény az enyém marad, örök.
Tavaly egyébként megkérdezték tőlem, hogy nyaralni menjünk, vagy inkább nagy tévét vegyünk? :) Kicsit sem gondolkoztam azon, hogy a nyaralást válasszam :) :)
Szóval, ki mit gondol, de én most átértékeltem magamban a földi javakat. Eddig se hajszoltam őket, de azért volt, hogy szinte megszállottan vágytam valamire. Majd mikor elértem, rögtön átcsaptam az aggódásba. Akkor még nem fogtam ezt fel.
Anyukám kedvenc mondása: Nem mi vagyunk a lakásért, ő van értünk. :) Persze, vigyázzunk a környezetünkre, a magunk módján, de ne legyen már kényszeres, és ne érezzünk világvégét ha a csempe megsérül valahol J Ez egyébként sokszor jellemző volt rám. Már múlt idő.
Na, erről ennyit, én most nyugodtabb lettem. :) Ismét köszönöm a tisztánlátást.