319. NAP
Vajon, ha a számomra nem szimpatikus viselkedésnek mindig tükröt mutatok, amikor csak tudok, az jó? Vajon nem veszítem el ezáltal önmagam? Lényem mikéntjét?
Elfogadás, persze… De egy próbát esetleg nem ér meg? A lényeg igazából nem az, hogy megváltoztassam az embereket, leginkább csupán kíváncsi vagyok, hogy mit válthatok ki ezzel. Egy ideje nagyon foglalkoztat az emberi psziché, a viselkedésformák, kapcsolatok. Kezdem beleásni magam ezekbe, eddig minden tudatosság nélkül. Nem olvasok / olvastam semmilyen könyvet a témában, de érzem, hogy bennem van minden tudás. Ahogy nap, mint nap megfigyelem az embereket, egyre közelebb kerülök önmagamhoz. És nem utolsó sorban fantasztikus élmény megtapasztalni a sokféleséget!
Szeretem az embereket. Szeretem, ha betekintést engednek életük, gondolataik egy szeletébe. Nem pletykaszinten érdeklődök. Tanulok. Végre találtam valamit, ami igazán érdekel, és minden nap megannyi lehetőségem van informálódni. Ez tényleg nem áskálódás, és ha valaki a közelemben van, azért nem kell félni, hogy egyből elemzek és ítélkezek. Elvárások nincsenek, csak berögzültségek. Amik lassan semmivé foszlanak, mert annyira mások vagyunk, hogy képtelenség skatulyázni... És persze nem is akarok.
Rendkívül érdekesnek találom, mikor valaki csak sok idő után bontakoztatja ki igazi énjét előttem. Mikor azt hiszem, hogy már mindent tudok, akkor jön egy hihetetlenül furcsa megnyilvánulás. Mikor ezek többször is előfordulnak, akkor „elkönyvelem” magamban, hogy ez az ember mindig meg tud lepni, és hogy nála sosem lehet tudni. Érdekes az egyén, de azért titkon furdal a kíváncsiság :)
Viszont azt se lehet mondani, hogy valaki soha nem változik. Ez teljes képtelenség. És ez így van jól. A változást követni kell.
Szeretem a „változó állandóságot” :) Hát igen, ez így elég ellentmondásos, de ezt érzem. Folyton változok, változnék, megyek, mennék, maradok, állandó vagyok.
Szeretem a megszokottat, és bizonyos szintig már el is várom az életemben, de általában amint „biztos megszokássá” válik én lépek a változásba.
Nem nyugszom, bár nyugodnék. Még mindig belül „zsizseg” valami. Várja a feladatát, amiben levezetheti energiáját. De miért ez a „zsizsegés” irányít? Mikor már lenyugszom picit, megkeres, feltör. Igen, ez is a részem, és minél kevésbé figyelek rá, annál inkább „izzadtságszagú” az egész. Kár tagadni, hogy mi, vagy ki vagyok. Vannak a lényem mikéntjét meghatározó tulajdonságok, amik egész életem során végigkísérnek, akármilyen változáson is megyek keresztül.
Mai mantra: (Hálás vagyok) https://www.youtube.com/watch?v=aT9gwSniCtI