325. NAP
Keresem a csöndet. Leültem egy tóparton. Kellemes klasszikust játszik egy utcazenész. Ez valami új. Mégsem klasszikus. Hang dob. A természet hangja. Lélekemelő, és érzem, amint ráhangolódok, emeli a rezgésszintem. Gyönyörű. Szinte már megható. Nem is szinte…
Idejöttek a kiskacsák is. Öten vannak. Bolyhosak még és szertelenek. Anyucijuk éberen figyel. Éles hangjára tündéri csipogással válaszolnak, és igyekeznek felvenni a szokásos alakzatot.
A galambok is megérkeztek. Csodálatos szárnycsapkodással lefékezve a tóparton. Rövid látogatás volt.
Kis szellő, és a víz lágyan fodrozódik. Figyelmemet csak a madárhangokra fordítom. Sokan vannak, változatos, mennyei dallamok.
Hamar elterelődök még, mert egyre többen gyűlnek körém. Azért nem közvetlen mellém, de már pont olyan távolságban, hogy érezzem energiájukat. Békére vágynak ők is. A természet közelségére. Megpihennek. Kicsit ellazultam. Feltöltődtem. Volt némi üresség is, igazából arra vágytam. Kiüríteni minden gondolatot, és beengedni a természet üzenetét. Istent.
Mindehhez szinte tökéletesek voltak az adottságok, és mikor ezen gondolkoztam, akkor arra is rájöttem, hogy bárhol lehet a tökéletes hely számomra. Minél könnyebben kizárom a külvilágot és gondolataimat, annál jobb lesz.
Tehát most ennek is örülök. Hálás vagyok, hogy ezt is kaptam. Ezt is megadtam magamnak. Mert én felelek a saját jókedvemért, lelki békémért. És nem elég, hogy én felelek érte, de csakis én tudom elérni. Akárki akármit tehet, én döntök. És én megadom magamnak a lehetőséget.