368.NAP
Kérdem én magamtól, hogy lehet mindig ITT lenni, ha én OTT is akarok lenni? Hogy tudom mindig azt tenni, amit a szívem, a kedvem diktál? Minden pillanatban?
Igen, vannak dolgok, amiket ahhoz, hogy megtegyek, meg kell előzzön egy kevésbé kellemes szakasz. Az út, ami oda visz. Ez így jó? Ennek így kell lennie? Nem lehetne, hogy az út is fantasztikus legyen? Világosság… hiszen az lesz, ha úgy tekintek rá!
Ha szeretnék feljutni egy hegyre, hogy a csodás kilátásban gyönyörködhessek, bizony ahhoz fel kell másznom oda. Ami nem mindenkinek és nem mindig kellemes. De ha az a gondolat az uralkodó bennem, hogy de jó, hamarosan feljutok és ámulhatok, talán könnyebb lesz. Viszont, akkor megint nem vagyok ITT, a Jelenben! Hogy is van ez?
Talán lassan, minden centimétert kiélvezve tegyem meg utamat? Ha kényelmes tempóban haladok talán még egy negyvenöt fokos emelkedő sem fárasztó… majd négykézlábra ereszkedem, és eggyé válok a földdel. Hm, ez a gondolat kellemes érzéssel tölt el, szinte érzem, hogy ott vagyok. Érzem a Föld illatát, erejét, hallom az állatok neszelését, érzem a virágok édes illatát, látom magam előtt a csúcsot. Máris könnyebb! :)