377. nap
Tudjátok milyen az, mikor elindul a gondolatfolyam, ráhangolódsz az adott témára, és minden célzás, erőlködés, akarat nélkül beleéled magad? Benne vagy a gondolat által kiváltott érzésben, abban, amit szeretnél, vagy amit már megtapasztaltál, de szeretnéd megint. Majd nem sokkal utána mindez megtörténik, a valóságban. Újra.
Egyszer csak elém jön egy szó, ami elindít megannyi továbbit. Benne vagyok a szó által kiváltott érzésben, az érzés által előhozott élményben.
Pár napja írtam a mosolyról. Hogy milyen jó is kapni egy őszinte mosolyt. És kizárt, hogy ne esne akármikor jól. Mikor erről írtam egy konkrét személy mosolyára gondoltam. Tudattalanul az ő arca került lelki szemeim elé. És arra gondoltam - holott nagyjából ismeretlen az illető – hogy milyen kellemes ez, talán ő is érzi, hogy ez nem szimpla megszokott, illedelmes mosoly.
Minő véletlen… rá pár napra szóba is került a téma, teljesen véletlenül. Megjegyezte, hogy milyen szép a mosolyom, és komolyan – ezt kihangsúlyozta – bearanyozom ezzel a napját, és egyszerűen felvidul ettől. Nagyon jól esett, és ez egy visszaigazolás, hogy az érzéseim nem hazudtak, na meg a mosolyom is igazi :)
Valahogy nekem nem is megy a „fényképmosoly”. Régóta mondják, hogy könyörgöm, mosolyogj a képen, én csak hajtogatom: nem megy. Direktbe nem. Lesi fotónál persze gyakran előfordul. Ilyen ez. Talán egyszer sikerül egy igazán kellemes emléket felidézve őszinte szájgörbületet csalnom arcomra, csak úgy, mert azt szeretném.