82. NAP
Egyik kedves fórumozó ébresztett rá újra, hogy mennyire fontos is a hála. Mostanában elfelejtettem hálálkodni, ráadásul mikor akartam, rájöttem, hogy nincs meg a hálakövem :( Azért még bízom benne, hogy meglelem. Nagyon-nagyon jókor jött ez az „ébresztő”, szükségem volt rá. Minden nap éreznem kell a hálát, a szeretet és a megbecsülést. Ezek számomra a legfontosabbak.
Hálás vagyok a kislányomért.
Hálás vagyok a családom egészségéért.
Hálás vagyok az otthonomért.
Hálás vagyok a támogató családért.
Hálás vagyok a vágyaimért.
Hálás vagyok a kitartásomért.
Hálás vagyok az Univerzumnak, hogy oltalmaz minket.
Hálás vagyok, hogy itt lehetek.
Hálás vagyok a tanulni akarásomért, eddig megszerzett tudásaimért.
Hálás vagyok azért, hogy hálás lehetek. :)
Ez jó érzést volt, kicsit könnyített a lelkemen.
Jelenleg nagy dilemmában vagyok, várom az Univerzum válaszát. Biztos vagyok benne, hogy megmutatja az utamat. A legjobb utat választom, a legjobb körülményekkel, a legboldogabb emberekkel. Várom az elhívást, kihajolok az ablakon, hogy megcsapjon végre a változás szele. Változást akarok, de olyat ami csak jobbá teszi az életemet minden szempontból. Egy csodálatos utazást, egy apró kihívást, hatalmas örömet, bátorságot – bár az már adott – megelégedettséget és végül egy boldog megérkezést.
Kezdek átlendülni a szokásos karácsonyi hangulatomba. Ilyenkor szinte egész nap a fejemben karácsonyi dallamok járnak, díszeket, fákat nézegetek az utcán, újságban, neten. Kicsit begubózok, várom a telet és vele együtt a hóesést. Imádom a havat! Egyszerűen oda vagyok érte. Úgy örülök mikor találok legalább egy embert aki annyira szereti mint én. Sajnos ritkaság. De sebaj, télen annyit hempergőzünk majd a kislányommal amennyit csak akar! Bízom benne, hogy ő is imádni fogja. Szóval, a karácsony azért is jutott most eszembe, mert nálam igazából az az év vége. A szilvesztert nem érzem ünnepnek, és nem is nagyon tartom. Ezért olyan értékes ez a pár hét Szenteste előtt, mert utána vége a varázsnak és jön az Újév és a január ami általában unalmas szokott lenni. Vágyaimat is karácsonyig datálom, vagy inkább előrébb, hogy már az Ünnepeket ott töltsük. Nem bánom ám ha nincs kifestve frissen én aztán ott karácsonyozok!! Ott, a Házamban. A balatoni CsodaPalotámban. Kint a kertben feldíszítünk 1-2 fenyőt némi égővel, egye fene a kapu is lehet kicsit karácsonyi, na de a Ház!!! Nem mondom, hogy giccsparádé, de azért lesz némi égősor, szaloncukor, gyertya, zene, terítő stb.
A lakhelyem nem főváros, csupán egy nagyváros melletti kisváros. Talán nem is olyan kicsi. Pont elegendő méretű. Otthonosan mozgok abban a városban, szeretem az ottani embereket – bár a szomszédjaimat még nem ismerem – szeretem az ottani hangulatot, időjárást és mindent. Nem bánom, hogy nem a házam előtt van a bolt, nem bánom, hogy nem három méterre lakik tőlem a szomszéd és örülök, hogy van némi zöldterületem amivel szinte azt csinálok amit akarok! Télen ugyan nincs sok teendő, de hamar eljön a tavasz. :) Tudom, hogy rám vár a Ház, és nem is értem, hogy a jelenlegi tulaj miért nem keres meg, hogy megmondja ezt? :) Fel fogom venni a telefont ha hív és az ajtót is kinyitom ha kopog. Sőt, akár oda is utazok ha kéri. :) Cselekvőképes, lelkes és bátor vagyok! Adjatok nekem feladatot!
Igen fontos dolog, hogy az ember hasznosak érezze magát. Sokszor érzem, de sokszor nem. Jó ez így? Az én fogalmaim szerint akkor vagyok hasznos, ha jól érzem magam miközben valamit csinálok és másnak is örömet okozok ezzel. Mikor ezeket a sorokat írom pontosan így érzek :)
Azon gondolkoztam, hogy az igazán kitartó emberek mitől azok? Mit tegyek vagy gondoljak, hogy én is beléphessek közéjük? Ha az eddigi beteljesüléseimre gondolok akkor szinte nem is voltam kitartó. Egy dologra se vágytam huzamosabb ideig, nagy érzelmekkel, hittel, elvárással. Még is sok mindent megkaptam az Univerzumtól. Talán elég lett volna hét napig kitartónak lenni, és az enyém lett volna az amire egy évig vártam? Igen. Akár öt nap is elég lett volna, vagy egy. A teremtés nagyon gyorsan működik, én lassítom le azzal, hogy nem hiszek eléggé, és megpróbálom beültetni a „valóságba”. Megpróbálom elképzelni a mostani „valóságomba”. És persze ez általában kétségeket szül. A kétségek akadályok. A kétely nem jó érzés. A bizonyosság annál inkább. Miért ne hihetném el, hogy holnap már tényleg megyek és megnézem a Házamat? Miért olyan hihetetlen? Sok emberrel történt már ilyen. Lehet, hogy egyről se hallottam eddig, de tudom, hogy igaz. Túl kell lépnem a „valóságomon”. A valóság szubjektív.
Most legyen az a valóságom, hogy boldog vagyok, nyugodt, megkönnyebbült, egészséges és borzasztóan lelkes, mert most tudtam meg, hogy megyünk és megnézzük a Házamat! Semmi sem állíthat meg. Útközben megvesszük a pályamatricát, lerobogunk a Balatonra, pikk-pakk ott vagyunk a Házam előtt. Már figyelik az utat, ahogy megállunk, kijönnek elénk a tulajok, és mondják, hogy már vártak. Ezen mi csak kicsit lepődünk meg, aztán elmosolyodunk és megköszönjük az Univerzumnak. Nagyon kedvesek, szimpatikusak az eladók, kedvesen körbevezetnek először a Házban – ami ámulatba ejtő, lenyűgöző, fényűző, tökéletes! – majd a hihetetlenül nagy és rendezett kertben. Mi pedig nem rejtjük véka alá örömünket és egyből leszögezzük, hogy komoly érdeklődök vagyunk, mi több VEVŐK! Elmondják, hogy más komoly érdeklődő is van, de mi vagyunk a szimpatikusak így nyugodtan érezzük otthon magunkat, és vegyük úgy, hogy miénk a Ház. MIÉNK A HÁZ. ENYÉM A HÁZ. MEGVAN ÁLMAIM HÁZA.
Mi többre vágyhatnék még? Sok mindenre, de ez majd később…;)