95. NAP
Úgy érzem, hogy idő előre haladtával egyre több kérdés merül fel bennem. Pedig ennek pont az ellenkezőjét reméltem: amint felfedezem önmagamat, a világot és az én világomat, egyre több minden fog kikristályosodni előttem. Többek között a megválaszolatlan kérdések száma is csökkeni fog. Hát mégsem. Vajon a mérhetetlen kíváncsiságom teszi, vagy az új összefüggések, a mélyebb értelmezések felfedezése? Azt hiszem, hogy sosem kapom meg minden kérdésemre a választ. Valószínűleg unalmas is lenne. De azért mégis, örülnék még pár ezer válasznak. :)
Mi lenne ha feltehetném a kérdéseimet egy felsőbb hatalomnak, aki mindre tudja a bölcs választ? Olyan ez, mint amit E. és J. Hicks Salamon beavató meséi c. könyvben olvastam – egy mindentudó bagoly, felsőbbrendű válaszokkal és tudással, aki minden nap készen áll a kérdéseimre. Fantasztikus lenne! És ahogy a könyvben is írják, sosem lehet kifogyni a kérdésekből. Egy idő után szelektívebb lenne a szűröm, hogy mit kérdezzek, de a tartalmas kérdések mégsem csökkennének. Talán nem is kell mindent tudnom. Biztos, hogy nem kell mindent tudnom. Szerintem nem arra születettem, hogy egész életemben kérdéseket tegyek fel, majd várjam rájuk a válaszokat…Van olyan egyáltalán aki erre született? És hogy lehet abba belenyugodni, hogy nem tudok meg mindent? Arra kellene gondolnom, hogy amire szükségem van, ami elengedhetetlen a jó döntéseimhez, az ahhoz szükséges információkat biztosan meg fogom kapni. És ez így van. Ez a gondolat valamelyest lecsillapított. Minden számomra szükséges információ eljut hozzám. Nem kell erőlködnöm, nem kell aggódnom rajta, csak várnom és tudnom kell.
Régebben többször éreztem azt, hogy mindig kimaradok valamiből. Pedig nem volt így. Csupán annyira „pletykaéhes” voltam, hogy minden, egyszerűen minden érdekelt. Ha ismerőseim beszélgettek kíváncsiskodtam, ha egy ismerősöm beszélgetett egy ismerőssel kíváncsiskodtam, ha ismeretlenek beszéltek a közelemben kíváncsiskodtam...mindent tudni akartam! Most is sok mindent tudni akarok, de könnyebben szelektálok. Azért a vadidegenek cseveje már nem hoz annyira lázba. Hiába, öregszem. :)
Olyan nagy örömet okoz mostanában, ha elkapom a pillanatot mikor a kislányom elalszik. Annyira csodálatos érzés! Az utóbbi napokban természetesen anyásabb lett, nehezebb is elaltatni, és nem egyszer kell elringatnom. Régen ezzel egyáltalán nem volt gond, beraktam az ágyába, kicsit mocorgott, majd elaludt. Most ebben az a jó, hogy láthatom az arcát amint álomba merül. A fokozatokat, amikor még csak csukogatja a szemét, és amikor már nem nyitja ki csak ütemesen, nyugodtan szuszog. Na az a pillanat, amikor elönt a boldogság és a megkönnyebbülés, hogy igen, elaludt! Jöhet a csöndes egyedüllét és boldogság órája. És természetesen a blogírás ;)