Elveszett énem
Sokáig kutattam a választ arra, hogy hol is hagytam. Hogy csúszhatott ki a kezeim közül. Ma végre előtört a válasz. A nyilvánvaló belesuttogta a fülembe: nem írsz.
És tényleg! Ha pontosan datálni akarnám, mikor engedtem el a válaszaim, segítségeim, kérdéseim, kapaszkodóim kezét – hát az az időpont lenne, amikor abbahagytam az írást. Azt a kikapcsolódást és mindennapi programom, mely megnyugvást adott, ami elmélyülésre késztetett, ami felébresztett, ami segített, ami kisegített, ami felemelt és örömet okozott. Csak hagytam, hogy elússzon.
A zene és közben a pergő szavak, mondatok, amik igazán örömmel töltenek el… Gyere vissza! Már jön is;)
Visszakúszik a mosoly az arcomra. És az elégedettség. A régi érzések. A mellékág hamarosan rákapcsolódik a fő nyomvonalra.
Amióta nem írtam nagyon sok minden változott. De leginkább a célirány. A vágyak.
Más a módszer, más a hit és a remény. Lassan felnövök. Komolyodok. Nőiesedek.
Mitől?
Magamtól. Az utamon ezek az állomások jöttek. Hiába akartam én valami másra energiát szánni, hogyha az a valami a legtöbb energiámmal sem jutott előbbre, hát hagyni kell. Nem most van itt az ideje. Viszont aminek igen, az utat tör magának, és először feltűnésmentesen elkezd „alakulgatni”. Mire kialakul, megtestesül, beteljesül, már ott állok, hogy jéé, ez történt! Ezt kaptam. Megtettem. Most már csak a csiszolás van hátra. De ez már tudatos, csodálatos, kellemes, célirányos és nagyon is helyénvaló!