VISSZA a FIZIKAIBÓL
Írni, újra írni, szeretnék. Elmerülni gondolataim lélekemelő világában, merengeni álmaim netovábbján.
Érdekes gondolatot olvastam ma: az agyunk egy problémamegoldó gépezet. Ha ellátod feladatokkal, akkor dolgozni fog rajta. Ha nem látod el saját feladatokkal, akkor mások problémáján fog dolgozni.
Elmerengtem ezen, mert jelenleg annyi minden kavarog bennem, hogy elfelejtek a lelki életemmel foglalkozni. Elfelejtem mindazt, amit kifejlesztettem magamban, mindazt a tudatosságot, ami kialakult bennem az évek során. Amire olyan büszke voltam, és ami olyan messzire vitt már az álmok szárnyán. Megszámlálhatatlanul sok vágyam teljesült általa, és még több járt nagyon közel hozzá. De mi történt? Kijöttem a világomból. Valami kihúzott. Vissza a fizikaiba.
Itt vagyok most. Amikor keveredik a tudatosságom a sodródással, azzal a „vakfélével”. Amikor teszem a dolgom, de belül folyamatosan zajonganak az iránymutatók. Amikor tudom, hogy mit kellene tennem, de mégsem teszem.
Elvesztettem a lelkesedésem, és céltalanul bolyongok a várva várt beteljesülés élményének várakozása közben. De mit is várhatnék, ha nem mutatok irányt? Kitől várom már megint a megoldást? Fránya lustaság, elhatalmasodott. De nem hagyom magam. Talán ez volt az a pont, amit még maximálisan megengedtem magamnak negatív irányban, és innentől visszaveszem az irányítást.
Konkrét célokat határozok meg, és nem halogatok.
Bensőm súgásai lesznek az elsődleges útmutatók.
És végül, teret engedek a maximális pozitivitásnak. Nem hagyom, hogy magával ragadjon a megszokott - és ez által könnyebb - panaszkodás.
Megrázom magam, és kinyitom a szemem, megint. Beárad a világosság.
ÁLDÁS!